Az ihlet olyan , mint a leggyengébb fuvallat, lágy szelíd szellő, amit a legkisebb akadály is képes megtörni. Az ember próbál jó szelet kifogni és felröppenni, hátha a meleg áramlatok fenntartják, de mégis még mindig megbicsaklik a szárnya és a földre kényszerül. Megrázza magát és körbenéz, de nem kesereg.

Körbenéz és elgondolkodik, hova vetődött, kik és mik vannak körülötte, mi ez az új hely és rájön nem is megtorpant, csak egy újabb álommáshoz érkezett, amit meg kell élni, majd tovább kell haladni. Még ha ez a tovább egyenlőre döcögős is és nehézkes. Amikor épp sikerül kissé felszökkenni már, próbál fennmaradni, akkor minden csodásnak tűnik, hogy most már távlatokba lát. Kiemelkedik a közöny sűrű fojtogató mélységeiből, de amikor kifogy a szél a szárnya alól és a földre zuhan, hirtelen megijed, hogy már megint kezdődik. De mégsem történik meg, nem fordul ismét borúsra az idő, csak egy állomáshoz értünk az út folyamán.

Szerencsére már nem kell sokat várni az újabb szellőre, ami gyorsan felemeli már egyre erősebb de még bizonytalan szárnyait. Amikor pedig ismét a levegőben van megint belátja az út egy szakaszát és ismét tovaszáll.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük