Az elmúlt hetekben nem sok bejegyzést írtam. Ennek több oka is van. Az egyik hogy elgondolkodtam a dolog értelmén. Itt konkrétan a blog létjogosultságára gondolok, hogy van e egyáltalán értelme ennek az egésznek. A másik ok pedig a túl őszinte és kitárulkozó hangvétel, mely több bejegyzésben is megmutatkozott.

Ezek a túl kitárulkozó írások zavartak. Pontosabban amikor írtam őket nagy megelégedést és büszkeséget okozott, hogy ezt meg tudtam tenni. Azonban a napok múlásával egyre inkább zavart a dolog. Idegesített. Úgy éreztem minden falat lebontottam magam körül és bárki láthat. Betekintést engedtem a legszemélyesebb érzéseimbe és gondolataimba. Mostanra rájöttem, hogy a blogolás egyik lényegi eleme talán épp ez. Egy személyes hangvétellel átitatott kitárulkozás. Bemutatkozás a világ előtt.

Ugyanakkor az első bejegyzésem, amit a blog létrehozásakor tettem ki kissé túl magasra tette a lécet, amit később nehezen lehetett meglépni, felérni. Bár úgy érzem ez időnként sikerült, még bőven van hova fejlődni. Ez ez egész blog azért indult mert évek óta voltak olyan késztetéseim, hogy el kell mondanom valamit a világnak. Közölnöm kell, mesélnem. Sokszor azt sem tudtam mit és miről, azt meg pláne nem, hogy hogyan. És akkor jött ez az ötlet, hogy blog.

A blog írás ötletét alapvetően a környezetem tanácsára kezdtem el fontolgatni. Többen javasolták nekem, hogy írjam le, amit gondolok. Illetve azokat amikről sokszor beszélek, szűkebb körben.

Eleinte talán túl tárgyilagos és távolságtartó voltam sok bejegyzésben és talán a blogolás egyik lényege ki is maradt egynémelyeikből. A személyesség. Ne értsétek félre, tetszik, amiket írtam. Nagyon is és az szerintem nagyon fontos, hogy valakinek tetszen a saját munkája. Most azonban, úgy gondolom, hogy a tárgyilagos és a dolgokat tényszerűen feltáró elemző írások mellé talán szükséges lenne a saját hangnak is megjelennie. Annak a hangnak, amit a hétköznapokban ejtek meg a környezetemben élőkkel kapcsolatban.

Ettől azt remélem, talán kicsit személyesebbé és közvetlenebb hangvételűvé válhat ez a blogírás. És remélhetőleg idővel ténylegesen kétirányú beszélgetéssé fejlődhet. Ennek reményében készítettem a fórumot is. Amiről már korábban írtam nektek. Így ezzel is egy felületet biztosítva a kétirányú kommunikáció megvalósítására.

Az elmúlt nagyjából két hétben átalakítottam a pudli.hu megjelenését. Új külsőt, design-t kapott. Igyekeztem valami olyat, ami elegáns, de mégis egyszerű, halvány színek és egyszerűbb formák jellemezzék. Valamint elérhetetlenné tettem minden korábbi bejegyzést a fent már említett okok miatt. Ezzel pedig gyökereinél vágtam el, a legelső bejegyzés lényegét. Ugyanakkor viszont tökéletesen szemlélteti a mottó értelmét. Mivel én magam is borússá és szorongóvá, zaklatottá váltam, úgy éreztem a világ is negatívan ítél meg. Hiszen csak olyannak láthatom a világot, amilyen én magam is vagyok.

Amiket itt most leírtam, kicsit lehet ellentmondásosnak tűnik első ránézésre. Előbb azt említem, hogy nagyon zavart a kitárulkozó, túl nyitott írásmód. Majd azt taglalom mennyire szeretném személyesebb és közvetlenebb hangvételű bejegyzésekkel színesíteni az egész blogot. Ez talán tényleg ellentmondás, de bennem is épp ez a kettősség játszódott le. Egy vívódás. Mondhatnám huzavona, hogy most mit tegyek. Többször elrejtettem némelyik bejegyzést majd újra elérhetővé tettem. Eleinte. Majd elrejtettem mindent és napokig egyáltalán nem foglalkoztam semmit a témával. Majd rájöttem, hogy folytatni szeretném. El kell mondanom, amit el kell. Le kell írnom, amit le kell. Mert végül is örömet szerez és ha a lelki, etikai tanácsaimmal és meglátásaimmal, szemléletemmel valamit adhatok akár csak egy embernek is, akkor már pluszban megérte. Megérte, azon kívül, hogy saját magam könnyebben át tudom gondolni, rendszerezni tudom a gondolataimat.

A belső vívódás és a feszültség feloldásának kényszere pedig ismét bebizonyította, hogy a kettősségek világában élünk. Törekednünk kell az ezek közötti semlegesség megtalálására, a szélsőségek elkerülésére és a középúton való haladásra. Ebből a feloldott vívódásból pedig megtudtam, hogy se túl távolságtartónak, sem pedig túl közvetlennek és a blog eredeti lényegét elveszítve a banális hétköznapok unalmas egyhangúságát taglaló szókatyvasszá válni nem szabad. Ezt csak azért írom, mert gondolkodtam, mivel tudnám kissé oldani az első bejegyzések tárgyilagos elemzését. Nos remélem ezzel sikerül megtalálnom.

Az ember mindig akkor tanul a legtöbbet, ha másoknak szeretné elmondani történetét. Én is eközben jöttem rá arra, amit itt leírtam. Amikor elkezdtem ezt a bejegyzést még nem tudtam mi lesz a vége. De bekezdésről bekezdésre rávezettem magam és megértettem mi történt az elmúlt időszakban.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük